2017. március 25., szombat

Szöul környéki túrák

Szöul után vidéki levegőre vágytam, ezért az egykori királyok temetkezési helyét céloztam meg. Ha nem metróval közlekedsz, jön az, hogy senki nem beszél angolul, de a toll meg a papír előbb-utóbb mindent megold. Még jó, hogy csak az írásuk más és a számok ugyanazok. 


Donggureung szintén Világörökség és a völgyet körülvevő kisebb dombtetőkön 40 király és királyné piheni ki életének fáradalmait. 




A leírások alapján azt gondoltam, hogy valami nagyon félreeső és nyugodt hely lesz. 
Frászt!
Nagyjából a város hosszanti tengelye mögötti erdős részen vannak a sírok. Elbóklásztam egy órát mire körbejártam mindent, de hát ez sem ütött valami nagyot. 

Viszont a következő célpontom a Bukhansen Nemzeti Park igen!
A metró kijárattól nem volt nehéz dolgom, csak követni a tömeget. Elsétáltam vagy 50 túrabolt mellett és a bejáratnál kaptam térképet. Egyébként bárhová mész, mindenhol megszórnak rengeteg infóval és nagyon segítőkészek az infó pontoknál.
Egy jó tanács, ha teheted akkor ne hétvégén gyere ide!


Az erdőben mindenki úgy nézett ki, mintha a Mountex idei katalógusából lépett volna ki, por vagy sár még véletlenül se volt senkin sincs, kivéve engem. Mondjuk az út végig ki volt kövezve és a táblákkal sem spóroltak. 



A két órás felfelé alaposan megizzasztott, arról nem is beszélve, hogy több ezren jöttek lefelé és tőlem várták, hogy kerüljem ki őket. 
A csúcspanoráma elfeledtette a fáradtságomat és utána jött a brutális meredekségű spéci ösvény. A függőleges gránitsziklákba oszlopokat fúrtak és közéjük korlátokat tettek. Big Respect. Via Ferrata koreai módra.



Magyarul bármerre mész csak erősen kell kapaszkodnod és izomból felhúzni vagy leengedni magad.  



Kiélveztem a kalandos ösvényt és sok képet készítettem. 



Hallottam a helyieket és fotózáskor nem azt mondják, hogy csíz, hanem Kim-csi-zz, ami az egyik népi ételük, állt. savanyított füszeres zöldség, és a főételekhez eszik. 
A káposzta és a retek a leggyakoribb, de más zöldségből is készülhet.
Apropó kaja. Tészta tésztával. Reggel-délben-este. Persze van rizs is, de erről majd később. A nudli pedig nem mákos errefelé, hanem paradicsomos-csilis.
Legtöbben naponta csak kétszer esznek, amit almával és körtével fojtanak le. Amik akkorák, mint nálunk egy kisebb sárgadinnye. Viszont ahhoz képest, hogy mennyi terem belőle 1000 Ft alatt/kg még nem láttam. 
Na, de megint elszárnyaltak a gondolataim.

Lefelé kereszteztem a VII. századi Mangwolsa templomot és fél óra múlva már az utcán találtam magam. 



Ahol ez a ház vonta magára a figyelmem. A koreai népi ital a szodzsú, ami elvileg rizsbor, gyakorlatilag ki tudja miféle ipari szeszből készül. 

Az alap verzió borzalmas izű, kicsit édeskés, kicsit tömény, de hamar jókedvre derít ezeken a hüvős napokon. Viszont, hogy ezt a goromba ízt száműzzék kitalálták a gyümölcsös verziókat is (narancsos, szőlős, áfonyás és almás is van). Szerintem az utóbbi a legjobb. A piacot a Jinro szodzsu uralja, amiből 2011-ben 61,38 millió rekesznyi fogyott, ezzel a világ legtöbbet eladott szeszesital-márkája lett. Mondjuk ilyen áron (4-500 Ft/ 360ml) nem csoda, hogy uralják a piacot.

A képen egy helyi kis üzem látszik, ahol a hegyről lejött fáradt vándorok poharazgathatnak a túratársaikkal, meg persze vihetnek haza is bármennyit.
Sokat töprengtem, hogy az utolsó Szöul közeli napomat hol üssem el és azt hittem jó lesz Gangwa szigetén bicajozni. A buszmegálló a szállásomtól 5 perc és a jármű óramű pontossággal érkezett a megálló közelébe. Viszont, ha nem vagy résen és nem inted le, akkor tovább is megy. Minden sofőr kesztyűben (fehér) vezet és az utasok közül szinte mindenki beköti magát. 

A menetidő szent, két hét alatt egyszer sem késett semelyik. A  számozott helyközi járatokra jó a T Money kártya és 400 Ft körül van egy 30-40 kilométeres út, a távolságiaknál meg 100 kilométerenként kb. 2000 Ft-tal lehet számolni. Én most 2010-es útikönyvvel mászkálok és minden ugyanannyi, mint akkor volt, sőt még a buszok számozása is stimmel. A városokban mindig legbelül (buszsáv) haladnak és így nem kerülnek dugóba. Menet közben végig egymásba érő 20-30 emeletes házakkal teli városokon haladtunk át, aztán jött a híd, de semmi nem változott. Az általam falunak gondolt település, hazai mércével nézve nagyon is városnak tűnt. A bringabérlés 4-5000 Ft lett volna és nem bántam meg, hogy kihagytam. A sziget legjelentősebb látnivalója a dolmen (Unesco világörökség), szép szép, de még egyszer nem buszoznék érte órákat. 



Két másik helyen gondolkodtam, az egyik Nami szigete a szappanoperák kedvenc helyszíne, a másik pedig a suwoni erőd, de valamiért a dolment választottam. 
Nami biztos szép, már amikor vannak virágok és levelek a fákon, de Suwont többször is megnéztem a képeken, de a csupasz várfalakon kívűl nem sok mindent láttam.
A dolmen után stoppolásra adtam a fejem és pár perc múlva 50 körüli párral ücsörögtünk a szomszéd falu kézműves kávézójában. Angolul nem beszéltek, de nagyon kedvesen mutogattunk és rajzolgattunk egymásnak. 
A kávé után elvittek Oepiribe és fájó búcsút vettünk egymástól. Átkompoltam Seongmodóra és az erdei templom felé vettem volna az irányt, már ha lett volna mivel. Busz nem volt, a főúton a forgalom is 10 percenként egy autó, gyalog meg már nem volt esélyem, hogy feljussak a hegyre.Végül feladtam és visszatértem Szöulba.


A folytatásban padlófűtéses erdei kolostorban élvezem a szerzetesek vendégszeretetét.

ITT OLVASHATOD!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése